Megnyitotta: Fertôszögi Béláné, galéria vezetô
"Tisztelt Jelenlévôk, kedves Marietta!
Egy talán túl hangos 20. századtól elköszönve - egy kis csendre, emberi figyelemre, bensôséges harmóniára, tisztább értékrendre is vágyunk -, és talán ezért sem véletlen, hogz az új évszázad 3. napján Czencz János festômûvész képeibôl nyitunk kiállítást.
100 évvel ezelôtt - az akkori századfordulón -, az akkor már 15 éves fiatalember túl volt tehetsége elsô mérhetô megnyilvánulásán, és biytosan kitárt lélekkel arra vágyott, hogy egyszer megmutathassa az embereknek mindazt, ami benne már életre kelt. Ezt várhatta az új évszázadtól.
Fegyelemmel és szülei iránti tisztelettel elvégzi a Tanítóképzôt, hogz aztán e biztonságra építve szabadon kipróbálja a Képzômûvészeti Fôiskolán a belsô hang vezérelte saját út felépítését.
15 évesen nézett végig az elmúlt 19. századon - fiatalon -, de érezte vállán az elôtte járó nemzedék kézmelegét, akik - ma már tudjuk - nagykövetei voltak a magyar festészet méltó felemelésének.
Mednyánszky a századfordulón 48 éves, Rippl Rónai közel a 40-hez, Vaszary, Csók, Iványi-Grünwald harmincas éveik közepén járnak, Glatz, Nagy István közelednek a 30-hoz.
Czencz János - mint mondottam - 15 éves, és máris, tudattalanul kortársa az azonosan ifjú Egrynek, Czóbelnek, Tihanyinak, Perlottnak, Batthyáninak - és talán ez sem véletlen -, hogy Babits Mihálynak, Kodály Zoltánnak.
Mi ma már nemcsak érezzük, tudjuk is, hogy Ôk valamire közösen szövetkeztek. Életútjuk különbözô volt, földrajzi létük is, de a nagy csomópontokon találkozott szellemük, elhivatottságuk, és azzal, hogy tudtak egymásról, erôt merítettek és adtak egymásnak.
Ezidôben Párizs és Nagybánya között érlelôdött az a kovász, mely meg tudta teremteni a magyar kultúra, mûvészetek azon szellemi bástyáját, melyrôl széttekinteni tudott egy évszázad.
Sokan próbálták - ma is teszik - egymáshoz méregetni a kor mûvészeit, talán ki is játszani egymás ellen, de ôk egy szebb dimenzióban éltek és alkottak. Abban egymás értékeinek tisztelete, az ôszinte érdeklôdés adta a kortársi felelôsséget. Együtt adták a kor mûvészeti értékét és ez hozott egy együtthangzást, mely hitelesítette jelenlétüket itthon és a világban.
Mi sem bizonyítja szebben mindezt, mint a korabeli kritikák, melyek egyszerre voltak színvonalas irodalmi írások és elemzô szakmai értékelések.
A Velencei Biennálén akkoriban nem hivatali kijelöléssel és ezzel kizárással, hanem szigorú szakmai pályázattal vehettek részt a nemzetek. És a 14 kiállító mûvész között ott volt Czencz János is, együtt Katona Nándorral, Nárayval, Haláryval, Frank Frigyessel, Glatz Oszkárral.
..."Pavilonjukban a nézô fényben és színben gyönyörködik - ez a mûvészet ôszinte, meg van az a tulajdonsága, hogy közlékeny, ennélfogva mindenki megérti, fôként azonban megérzi. Kiemeli Czencz János verista képeit, melyen Favretto zamata és Stuck tudása van meg."
Ebben az idôszakban a Fürdés után, a Merengô, Fájdalom, Ifjúság, Álom, Akt, Vágy, Tükör elôtt, és a gazdag festôiségû portrék, mind díjat hoztak, kaptak, ahogy errôl a mai kiállítási meghívó is szól. Árnyalt erotika, kifinomult festôi technika, bravúros kompnálás, elô színek, mind kivételes tehetségét közvetítik.
Ezek a képek ritkán kerülnek már elô, tulajdonosaik szívesen örökítik - mint értéket - az utódaikra.
Sokat tudna mesélni a két budapesti mûterem, a Peterdi u. 39. és a Százados u. 22., mert itt zajlott Czencz János mûvészeti pályájának azon idôszaka, amikor mûvei, neve nélkül országos vagy nemzetközi fórum nem létezett. A polgári életforma teret kínált és adott Czencz János érzéki festészetének, bravúros zsánerképeinek híre a megélhetést és az elismerést biztosították.
A háború 44-ben egyetlen találattal véget vetett ennek. Bombatlálat éri mûtermét és vidékre költözik, a Duna menti kis Tolna megyei faluba, a Sárköz csodavilágába, Bátára.
Tudom, nehéz bárkivel is elfogadtatnom, hogz ez nem számûzetés volt, hanem mûvészete teljességéhez egy új helyszín. Az a sorsszerûség, az a küldetés, melz Glatz Oszkárt a nagybányai hegyvidék pásztornépének festésével, Csók Istvánt az ôcsényi keresztelô, majd a sokác népszokások, arcok megfestésére késztette, amely Kodály Zoltánt a népdalok legkisebb kincsestárába, a falvakba vezérelte, amely Illyés Gyulát Párizsól is visszahívta Ozorára, és amely Czencz Jánost Bátára, a magyar királyok kiemelten kedves tartózkodási helyére vitte.
Mivel hiszek az elrendeltetésben, így abban is látok sorsszerûséget, hogy Bátára került, meg abban is, hogy ezzel budapesti mûvészeti feladatok megszakadtak. Új tájat, új színeket, új mosolyt kapott a paletta, az ecset, és Czencz János ezzel új kihívást. Érdemesnek tartotta erre a mindenható.
Ne feledjük az 50-es éveket írjuk..., írják nekünk ekkor, tehát valami mindenütt megszûnt, és mindenütt ugyanaz kezdôdött. Az igaz, hogy kisebb helyen - mint egy pici falu - minden erôsebben szól, más az akusztika... De a kifeszített vászon ugyanaz, és a Duna bölcs üzenete az értôl az óceánig is.
Biztonságot tudott adni az a Szent Vér templom, mely mint egy katedrális máig hirdeti messzirôl, hogy Bátán már 1092-ben I. László idejében Bencés Apátságot alapítottak. A Hunyadiak kedvelt látogatott helye, Mátyás király ajándékai az apátságnak ma is igaz története az évszázadoknak, mint ahogy az is, hogz II. Lajos király a mohácsi csata elôtt 1526 augusztusában meglátogatja a bátai monostort.
Ennek a kis zsugorba szorított magyar falunak lett megörökítô, az új történelembe átemelô mestere Czencz János.
Lehet-e teljesebb mûvészi ars poetika, mint ahogy ez Illyés Gyula foglalta költeménybe:
És gazdagodtunk, és gazdagodunk az itt lévô képek nagyrésze e tájról, az ott élô emberek életérôl, szépségérôl, mosolyáról, gyászáról, daláról, a Duna hajnali párájáról, a népviselet csodálatos jelentésrendszerérôl, a játszó gyerekekrôl, köztük mindig saját lányáról is szólt, szól.
Czencz János 23 évesen már a Mûcsarnokban szerepelt képeivel, 28 évesen ugyanitt Halmos Izidor pályadíjat kap, majd mint tudjuk, sorozatban jöttek a nemzetközi és hazai elismerések, és élete utolsó kiállítása 1959-ben Pécsett.
Aztán csönd.... és amikor lánya, Huszákné Czencz Marietta már felnôtten át tudja érezni édesapja iránti felelôsségét, elindul és mind több helyen mutatja fel egy nagyivû festôegyéniség munkásságát, hogz maga tegye meg, amit talán másokkal együtt könnyebb lenne.
Készül egz kis múzeumot létrehozni Bátán, és egy monográfia kiadására, mert ez a jelentôs, gazdag életpálya ezt megérdemli.
A BankCenter, mint helyszín, számomra azt jelenti: egy reál gondolkodás, feszült felelôsség, az anyagi javak mérlegelése csak a humán gondolatokkal, látvánnyal együtt lehet emberi. A Bank ezzel a kiállítással azt közvetíti, ahogyan gondolkodik, a kiállított képek pedig hitelesítik ezt a gondolkodást.
Mi, meghívottak mindezt csak megköszönni tudjuk, elsôsorban Czencz János lányának és természetesen a követendô példának tartott BankCenternek."