Borvidék_történet

A borvidék kialakulása és története a török hódoltságig

A borvidék területe és földrajzi határai: A szekszárdi történelmi borvidék területét szinte önkényesen változtatták az egyes bortörvények. 1893-ban az egész megye e fogalom alá tartozott, 1940-ben pedig csupán Szekszárd, Õcsény és Decs szõleit sorolták ide. Napjainkban - fõleg az Aranyfürt Tsz. és a Szekszárdi Mezõgazdasági Kombinát tevékenysége nyomán - ismét bõvült az a terület, amelyet hivatalosan a borvidékhez tartozónak mondanak. Legcélszerûbbnek és az azonos jellegzetességek alapján elfogadhatónak az a vélemény látszik, amely a Szekszárdi dombság legkeletebbre esõ, viszonylag szûk sávját érti ezen a fogalmon. Ez tulajdonképpen Szekszárd, Õcsény, Decs szõlõinek többségét jelenti (kivéve a lapi szõlõt), s emellett szól számos érv: a termesztési, feldolgozási, fejlettségi és fejlõdési jellemzõk hasonlósága, amelyeknek alapja a földrajzi, klimatikus viszonyok azonossága.

Megkönnyíti még egy mozzanat az önálló kistájként való vizsgálatot. Ez pedig a történelem során kialakult komplex kapcsolat, amely a Sárköz és Szekszárd viszonyát jellemzi. A szõlõ- és borgazdaság tekintetében ez olyan funkciómegosztást is jelent, mint a szekszárdi vörösbor és a decsi fehérbor vezetõ szerepe, egymást kiegészítõ érdeke a piac meghódításában és a jó hírnév fenntartásában. Az is könnyen belátható, hogy - túl a földrajzi és történelmi azonosságon - a szõlõ és a belõle szûrt bor mindennél fontosabb volt (és olykor maradt is) e kistáj embere számára, ezért napi gondja az idõjárás és a termés.

A kistáj reprezentánsa a három település közül Szekszárd, amely az utóbbi évszázadok során a legnagyobb szõlõterülettel rendelkezik, a borvidéknek nevet ad, objektív súlyánál fogva is képes jellemezni az egész terület állapotát, fejlettségét.

A szõlõ és bor Szekszárdon a honfoglalásig: Az elsõ idõszak, amelyben már biztosan tudjuk, hogy a Szekszárdi-dombság területén szõlõt mûveltek, a rómaiak kora. Ezt részben az itt elõkerült kacorok (szõlõmetszõ kés), részben pedig a szekszárdi szarkofág leletegyüttese igazolják.

Témánk szempontjából is jelentõs mûvelõdéstörténeti emlék az ún. szekszárdi szarkofág, amelyre 1845. április 23-án, tudatos kutatás után bukkant dr. Tormay Károly, Tolna megye akkori fõorvosa. Az ásatás 110 mázsás fehérmárvány koporsót és érdekes mellékleteit hozta felszínre. A szarkofág egyik melléklete a vasa diatretának nevezett üvegedény. Ez az áldozati kehely õrzi azt a sokat emlegetett görög feliratot, amely évezredes bölcsességet hagyott ránk: magyarra fordítva: "Áldozz a pásztornak, igyál s élni fogsz!".


a szekszárdi szarkofág		vasa diatreta

Az Árpád kortól a török hódoltságig: A honfoglalás a fejedelmi törzs szállásbirtokává tette a borvidék területét, minden bizonnyal központi fekvése és gazdasági súlya miatt. Az elsõ biztosnak mondható adat az esztergomi káptalan által kiadott I. Béla alapító oklevelét tartalmazó átirat, amely fölsorolja az 1061-es adományokat. Ebben szerepel a "vinea Crin" (más olvasat szerint: Csin), "vineam Bika et Fövesthelek", vagyis három szõlõ. Arra nézve azonban, hogy milyen szõlõfajta, mekkora területen díszlett a szekszárdi apátságban, szinte semmilyen adatunk nincs közel két évszázadig.

Az egyik legszembeötlõbb hajdani szõlõhegy, a Bartina nevét is a szûk három esztendeig uralkodott királyhoz kapcsolja a népetimológia, például Pesthy Frigyes helynévtárában így: " A Bartina három kereszttel a tetején, melynek nevét I.Béla idejébõl származtatja a hagyomány. Mintha t. i. I. Béla kiséretével a hegytetõre felhatolván s elfáradván és megszomjazván mondotta: Bort innám, s ezt kisérõji hallván egymásnak mondották: a király bort inna s innét lõn a hegynek neve egy betû változtatásával s egynek kihagyásával Bartina".

Ha a valóság némiképpen prózaibb is, köze azért van a szõlõhöz, hiszen a szerbhorvát eredetû szó annyit jelent: a fivér, vagy a barát szõlõhegye.